A hazai közvélemény úgy van orien­tálva, hogy a vétó valami szörnyűség, értékrombolás. Erről azonban szó nincs. A tagállami vétó intézménye az uniós együttműködés jogi alapköve, amit egy állam akkor alkalmazhat, ha valamilyen intézkedés súlyosan sérti nemzeti érdekeit. Azt is mondhatjuk a vétójog igazi európai demokratikus érték, biztosíték arra, hogy a kisebbség alapvető érdekeit erőből ne lehessen soha megsérteni. Az alapítók ugyanis úgy gondolták, hogy a szervezet tagországai egyenlők, alapvető érdekeikben nem sérülhetnek, nem kötelesek akár a többségtől sem elfogadni nekik sérelmes intézkedéseket. A vétó az egyenlőek Európájának legdemokratikusabb biztosítéka, míg a vétójog tagadása vagy törlésének kísérlete igazi birodalmi szemléletet és törekvést tükröz.

Vétóra az EU történetében eddig is jó néhány esetben sor került, bár a hazai média ezekről rendre elfelejtett hitelesen tájékoztatni.
(Emiatt van most a szörnyülködés.)

De Gaulle az alapítók szellemiségét követve a minden tagországra kötelező döntések egyhangú elfogadása érdekében ragaszkodott a vétójoghoz. Margaret Thatcher így szerzett vissza egy csomó pénzt. Annak idején a britek azt is eleve kijelentették, hogy ők nem kérnek az euróból, nekik ehhez még formálisan vétóz­niuk sem kellett. (Nagy tagország volt! Vétó nélkül is mindenki tudomásul vette a britek konokságát.)

A dánok és a svédek viszont megkérdezték a népet (volt, ahol kétszer is). Ők is szépen kimaradtak, hiszen maguk a választók emeltek vétót, ha ezt hivatalosan nem is így hívták.

Vétóval ért fel a lengyel Leszek Miller hajdani (szocialista!) miniszterelnök felállása a tárgyalóasztaltól a gyalázatos 25 százalékos agrártámogatási ötletre. Ő 55 százalékkal ment haza, míg a mi „progresszív haladóink” lazacos szendvics falatozása közben rábólintottak a 25 százalékra. A vétózók eddig mindig elérték céljukat. A vétó tehát nem ördögtől való, és egy ma divatos szivárvány színű tömjénfüsttel hatástalanítani sem lehet.

Az uniós jogrendből is csak konszenzussal lehetne kiiktatni, amire nincs esély. Ami viszont a folyósítási feltételként megálmodott jogállamiságot illeti, maga a hazai baloldal egyik képviselője (Donáth Anna) adta meg a magyarázatát azzal, hogy szerinte is a hazai állapot teljesen megfelel az európai jogrendnek. (Kár, hogy a beismerés nem nyilvánosan történt, viszont szerencsére mégis napvilágra került.)

Mégis a jogállamiság lenne az adu ász fogólap? A jogállami hiányosságokra hivatkozni olyan, mint annak idején Sólyom László utalásai az Alkotmánybíróság kétes hírű döntései esetén a láthatatlan alkotmányra. Ez sem volt más, mint a minden jogi alapot nélkülöző privát vágyak, törekvések összessége, mint ma a jogállami retorika. Mindkettő valami nagyon is fontos érdeket palástolt. A hosszas jogállami szócséplés helyett érdemesebb inkább azzal foglalkozni, aminek a palástolására használták.

A lényeg ugyanis a palást alatt húzódik, azokat a mozgatórugókat kell feltárni. A feltárás első lépése annak megállapítása, hogy az EU országaiban az elmúlt negyedszázadban – az euró bevezetése óta meg kiváltképp – nagyon komoly strukturális feszültségek halmozódtak fel.

Kialakult az országok egy jelentős csoportja, ezen államok a közös piacon a rövidet húzták, és nagyon eladósodtak, míg mások ebből kiemelkedő mértékben meggazdagodtak. Nagyon jelentős volt a jövedelmek áramlása délről északra. (Valamint keletről ugyancsak oda.) Ahonnét a jövedelmek eláramlottak, ott ezek hiányát hitelekkel, növekvő eladósodás mellett pótolták, mert az aktuális politikai vezetések rendre elhanyagolták gazdaságaik felzárkóztatását.

Ez a helyzet azonban tovább nem tartható, hiszen egyes országok államadóssága visszafizethetetlen, az EU-ban normának számítónak több mint kétszerese. Számszaki ügyekben nagyon járatos kiváló mérnök-közgazdász kollégánk, Lóránt Károly áttekintette ebből a szempontból az 1995 és 2013 közti korszakot (Az Európai Unió múltja és jövője) az aktuális hivatalos fizetési mérlegek alapján. A vizsgált időszak alatt mintegy ezerötszázmilliárd eurónyi jövedelem átcsatornázása történt a tagországok között. A nyertesek, az úgynevezett északi országok, szinte darabszámra ugyanazok (a fukarok), amelyek most a „láthatatlan” jogállamisági kritériumok érvényesítésének élharcosai (Németország, Franciaország, Hollandia, Belgium, Svédország). Legnagyobb vesztesei Spanyolország, Olaszország, de ne feledjük a V4-ek csoportját sem.

Németország a legnagyobb nyertes, mintegy négyszázmilliárd euró­ra tett szert, de Hollandia, Svédország nyereménye is százmilliárd körüli. Hazánk és a csehek mintegy százmilliárdot, a lengyelek pedig százötvenmilliárd euró körüli összeget buktak. (1985-től már a V4-csoport is aktív piacnyitásban volt, és ebből az északiaknak sok előnyük származott, azt talán ők sem vitatják, ha hivatalos nyilatkozatokban nem is adnak ennek hangot.)

Az olaszok és spanyolok több száz mil­liárdot buktak. A 2013-tól eltelt időszak még ennél is előnyösebb volt az északiak számára, hiszen az euró nekik kellőképpen gyenge, a dé­lieknek pedig kellőképpen erős, ami még erősebb jövedelemáramlást eredményezett. (Remélem, a költségvetésről szóló további vitákban ezek a vitathatatlanul konkrét számok is a tárgylóasztalra kerülnek!)

Az eurót „nemzeti” valutaként használó délieknek még annyi védekezési esélyük sem volt, mint az eurózónán kívülieknek, hiszen a monetáris politikához már semmi közük, azt az Európai Központi Bank vezényli. A pontos szám (nyereség versus veszteség) mára a tízezermilliárd eurót közelítheti.

A precíz számszaki kimunkálás döntő lehet a követendő költségvetési vitában. Ezen a ponton érnek össze a szálak és az érdekek, az európai egyesült államokat építgető világbirodalmiaké és a nyertes északiaké. Ez áll szemben a vesztes népek érdekével, noha a napi politika szintjén a vesztes népek érdekeit megalkuvó kormányaik akár tartósan is el tudják árulni. A nyertesek ezért önként, sőt lelkesen lenyelték a világbirodalmi békát (üzenetet), hogy tömegesen migránsokat kell befogadni, abban a reményben, hogy a birodalomban ők továbbra is a nyertesek közé tartoznak, hiszen nem kell majd a lemaradók eladósodási gondjaival foglalkozni, azt majd megoldja ezek növekvő szegényedése.

Azt is remélték, hogy a nemszeretem migránsokat könnyűszerrel az unió perifériájára lehet majd passzolni. Emlékezzünk, Angela Merkel egyenesen csalogatta Willkommens-kultúrájával a „menekülteket”. Mindenki menekült volt, és szír is egyben, hivatalos papírok nélkül. Amikor hazánkon átzúdult négyszázezer jövevény, a lelkes bécsiek is taxikat küldtek értük. Az európai Észak-Nyugat, úgy számított, hogy a leendő birodalomban még inkább haszonélvező lesz. A robogó birodalmi vonat elé azonban a magyar határzárral és jogi zárral hatalmas kőszikla gurult, amivel máig nem tudnak mit kezdeni, de nem adták fel. A rég lejárt bűnlajstrom lemezek mellé (nacionalizmus, antiszemitizmus stb.) újak jöttek, mint idegengyűlölet, homofóbia, és legutóbb az egyre hosszabbodó betűszó, az LMBTQ. Az ezekkel történő hivatalos vádaskodást úgy kívánták megoldani, hogy ezekkel átcsomagolták az „európai értékeket”, miközben a kodifikáltak közül többet (Schengen, vétójog) szívesen elhagynának. Megfordult a jogalkotás. Ma nem a tagállamok oldaláról jövő jogi kezdeményezések nyernek uniós szinten polgárjogot – mint az alapításkor –, hanem éppen fordítva. Brüsszel csomagot készít újfajta jogokból, főként emberi jogokra hivatkozva, és erőlteti azok beiktatását a nemzeti jogokba is, miközben olyan bevált közös jogintézményeket maga tapos két lábbal, mint Schengen, s ilyen az a törekvése is, hogy kifele a vétójogosultsággal.

Ez a magatartása az érthető kommunikáció nyelvén azt jelenti, hogy egyre inkább felülről jönnek a jogi kezdeményezések ahelyett, hogy azok társadalmi elfogadottságát vizsgálnák. Időnként azonban bukás a vége.

Bukással végződött jó négy éve a TTIP-ötlet, ami teljes alávetettséget jelentett volna a multinacionális cégeknek. Ma a migránsok befogadási kötelezettségét erőltetik, valamint azt is, hogy különféle szexuális defektusok a magánszférából kerüljenek törvényi védettség alá, sőt követendő mintává váljanak, legyenek azok bármilyen károsak a társadalom egészére. Szerintük ez lenne a jogállami modell. Fel sem merül, hogy a demokráciához ennek semmi köze. Demokráciákban ugyanis a törvények a népakaraton állnak vagy buknak. A javasolt jogállami modell inkább hasonlít az abszolút monarchiákra, mint a demokratikusan működő modellekre. Az abszolút monarchiában azonban mindig lehetett tudni, hogy ki az uralkodó, a király vagy a császár, s azt is, milyen lesz a jövő uralkodási rendje. A jogállami modellben csak az uralkodó(k) Soros György nevű hírhozójával találkozunk nap mint nap, és hogy mi lesz a rend, azt csak sejteni lehet.

A cikk a magyarhirlap.hu-n olvasható.

https://www.magyarhirlap.hu/velemeny/20201124-a-veto-unios-alapjog-es-alapertek