Gali Máté írása a Mandiner hetilapban.

Ahogy általában a nagy történelmi kataklizmáknak, úgy a Magyar Királyság összeomlásának is több oka volt. Ezek közé tartozott az ország soknemzetiségű jellege. Az 1910-es népszámlálás adatai alapján a lakosságnak mindössze a 48 százaléka volt magyar anyanyelvű – ha a Magyarországgal perszonálunióban lévő Horvát–­Szlavónországot nem számoljuk bele, az arány akkor is csak 54,5 százalék –, és a 63 vármegyéjéből csupán 30-ban élt magyar többség. A rendiség korában a magyar nemzet, az úgynevezett natio Hungarica tagjainak anyanyelvi és etnikai különbségektől függetlenül a nemesek számítottak. A nemzetiségi alapú ellentétek a modern nacionalizmus megjelenése, a tizennyolcadik–tizenkilencedik század fordulója után terjedtek el, amelyek szomorú példája többek között az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején főképpen a Délvidéken és Erdélyben a magyarok és a nemzetiségek között zajló polgárháború volt. Ez legalább húszezer, egyértelmű többségében magyar áldozattal járt.

Az 1867-es kiegyezés után a magyar politikai elit az ország minden állampolgárát egyenlő jogokkal ruházta fel, a nemzetiségek részére egyházi és kulturális téren az egyéni, illetve a kollektív autonómia számos elemét biztosította. Többségük azonban – leszámítva az olyan politikai gondolkodókat, mint báró Eötvös József vagy Mocsáry Lajos – nem támogatta a nem magyar népek területi alapú autonómiáját s ezzel az ország belső föderatív átalakítását, hanem az egy politikai nemzet elképzelése mellett tört lándzsát. E megoldás a területi autonómiára vágyó nemzetiségek számára nem volt elfogadható, s köreikben centrifugális törekvések kezdtek megjelenni annak nyomán, hogy a tizenkilencedik század második felében anyanemzeteik közül Szerbia és Románia is saját országot alapított, továbbá létrejött az egységes Olasz­ország. Mindhárom állam területszerző célokat fogalmazott meg az Osztrák–Magyar Monarchiával, valamint annak részeként Magyarországgal szemben. A dualista állam geopolitikai helyzetét az sem könnyítette meg, hogy közvetlen szomszédja, a hatalmas Oroszország tervei között szintén a felosztása szerepelt.

Apponyi Albert nagy védőbeszéde végül hiábavalónak bizonyult.
Fotó: Getty Images

A nemzetiségi ellentétek, illetve a szomszédos államok irredenta törekvései az 1914 nyarán kirobbanó első világháborúban erősödtek fel, amelyet elsősorban területekért vívtak. Az Osztrák–Magyar Monarchia európai középhatalmi helyzetét felszámolni kívánó Oroszország 1917-ben, a bolsevista államcsíny következtében kivált a háborúból, a nyugati nagyhatalmaknak pedig egészen 1917–18 fordulójáig nem volt egységes elképzelésük arról, hogy a dualista államot föderalizálják, feldarabolják vagy valamiféle demokratizálási folyamat után a régióban kiegyenlítő tényezőként egyben tartsák.

Ausztria–Magyarország felosztásáról azután határoztak, hogy IV. Károly osztrák császár és magyar király 1917-ben sikertelenül próbálta meg kiléptetni birodalmát a világháborúból. Kitudódott ugyanis, hogy az antanttal kötendő különbéke fejében felajánlotta az 1871 óta német fennhatóság alatt álló Elzász-Lotaringiát a franciák­nak. Annak érdekében pedig, hogy a szövetségesi hűségén esett foltot elhalványítsa, 1918 májusában hosszú lejáratú, szoros politikai, gazdasági és katonai szövetséget kötött II. Vilmos német császárral, amivel a Monarchiát életre-halálra összeláncolta Német­országgal. Innentől fogva az antanthatalmak számára világossá vált, hogy a két központú állam a jövőben nem képezheti Berlin ellensúlyát keletről, s ez aztán megpecsételte a sorsát.

1918 májusában úgy tűnhetett, hogy a központi hatalmak akár meg is nyerhetik a háborút, hiszen előbb Szerbiát, majd Oroszországot, végül pedig a szövetségesből ellenséggé váló Romániát is térdre kényszerítették. Röviddel ezt követően azonban a küzdelmek igazi súlypontjának számító nyugati hadszíntéren a friss amerikai erőkkel feltöltött antantcsapatok döntő vereséget mértek a németekre, majd ősszel az olasz hadszíntéren sikerült legyőzniük a Monarchia hadseregét. Ekkor az osztrák–magyar katonák súlyos hiányt szenvedtek élelmiszerben, ruhaneműben és hadianyagban, jelentőssé vált köreikben a dezertálás, a hátországban pedig több katonalázadás robbant ki.

A szerződés magyar aláírói: Benárd Ágost küldöttségvezető és Drasche-Lázár Alfréd diplomata. A párizsi békekonferencia teljes kudarccal zárult a magyar delegáció számára.
Fotó: Wikipédia

Ausztria–Magyarország végóráiban sorra alakultak a nemzetiségi tanácsok, amelyeket érdekérvényesítési céllal hoztak létre a birodalom nemzetiségei. Ezeknek egyáltalán nem állt szándékukban közösséget vállalni a dualista állammal, hanem önrendelkezést követeltek. Az összeomlás idején előremenekülni igyekvő IV. Károly 1918 októberének derekán bejelentette az Osztrák Császárság föderatív állammá nyilvánítását, Magyarországon pedig két héttel később, 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom nyomán gróf Károlyi Mihály alakított kormányt.

Károlyi meglehetősen naivan abban bízott, hogy ha a világháborúból győztesen kikerülő hatalmaknak egy békés és demokratikus ország képét mutatja fel, akkor méltányolni fogják ebbéli erőfeszítéseit a békekonferencián, ellentétben azon szövetségeseik igényeivel, amelyeknek a háborúba való belépésért cserébe területeket ajánlottak hazánk földjéből. A grófnak súlyosan csalódnia kellett. A teljes háborús összeomlás és azzal egyidejűleg a Kárpát-medencében beálló polgárháborús viszonyok közepette eredeti célkitűzéseinek nagy részét képtelen volt megvalósítani. Elmaradt a demokratikus választás megrendezése, késett a földosztás megkezdése, mindemellett nagyon későn ismerte fel, hogy zsák­utca a pacifista–wilsonista külpolitikai irányvonal. Csak 1919 márciusában, a keleti demarkációs vonalon álló székely csapatok felett tartott seregszemléjén helyezkedett nyíltan a fegyveres honvédelem álláspontjára, akkor, amikor az ország vezetőjeként már meg voltak számlálva a napjai. Az antant újabbnál újabb területi követelései miatt hamarosan lemondásra kényszerült, 1919. március 21-én pedig államcsínnyel a kommunisták ragadták magukhoz az uralmat.

A Magyarországi Tanácsköztársaság, amely Közép-Európa első szovjet típusú hatalma volt, annyiban rontott hazánk helyzetén az 1919 januárjában összeülő Párizs környéki békekongresszuson, hogy a nagyjából-egészében már február–március folyamán meghúzott leendő határainkat feltételezhetően antibolsevista indíttatásból a proletárdiktatúra 133 napja idején további három ponton módosították a kárunkra. Ausztria megkapta az Őrvidéket, Csehszlovákia az Ipolyságot, Pozsonyligetfalut és környékét, a Muravidéket és a Drávaközt pedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak ítélték oda. S noha a békekonferencia döntéshozói ígéretet tettek Kun Bélának arra, hogy ha visszarendeli a Vörös Hadsereget a május–június folyamán sikerrel megvívott felvidéki hadjáratból – amelynek célkitűzése egyrészt a csehszlovák és a román erők szétválasztása volt, másrészt az összeköttetés és együttműködés lehetőségének megteremtése a Kárpátok gerincét mintegy kétszáz kilométerre megközelítő Vörös Hadsereggel –, akkor meghívást kaphat a tárgyalóasztalukhoz, erre végül nem került sor.

A proletárdiktatúra bukása után, 1919 őszén megalakuló Huszár-kabinet volt az első olyan magyar kormány, amelyet a békekonferencia hivatalosan is elismert, és ezáltal meghívást kapott a kongresszusra. Ez persze sovány vigasz volt, hiszen addigra már döntés született a magyar határokról, ugyanis korábban a győztesek méltánytalan módon a veszteseket kizárva hajtották végre a békeszerződések előkészítését, és utóbbiaknak legfeljebb végighallgatták az észrevételeit, amelyeket többnyire el is vetettek.

A gróf Apponyi Albert vezetésével 1920 januárjában a francia fővárosba utazó magyar békedelegációt tehát már kész tények fogadták. Hiábavalónak bizonyult az ékesszólásáról ismert Apponyi nagy védőbeszédje, amelyben történelmi, földrajzi, gazdasági, illetve etnikai érvekre támaszkodva szállt síkra Magyarország megcsonkítása ellen. A küldöttség március végén hazatért Budapestre, 1920. június 4-én a versailles-i Nagy-Trianon-palotában pedig két olyan megbízottunk írta alá a békeszerződést, aki nem kívánt fontos politikai szerepet vállalni a továbbiakban: Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd diplomata.

Magyarország néhány tollvonással elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, a rendkívül súlyos békefeltételek következtében több mint hárommillió magyar került kisebbségi sorba az utódállamokban. Hazánk geopolitikai szempontból kiszolgáltatott kisállami létbe kényszerült, az új határvonalak meghúzása során az etnikai elvet számos esetben gazdasági, közlekedési és stratégiai megfontolások írták felül. Az a körülmény pedig, hogy a Párizs környéki békekongresszuson sokszor akkor sem vették figyelembe az etnikai elveket, amikor tekintettel lehettek volna rájuk, s ezt a későbbiekben egyes államok – mint például Magyarország vagy Németország – erősen nehezményezték, az egyik fő indoka lett a második világháború kitörésének.

A szerző a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa, a Mathias Corvinus Collegium kutatótanára.

Nyitóképen: Trianon elleni tüntetés 1929-ben a Szent Gellért téren. Fotó: Fortepan  

A cikk a mandiner.hu-n olvasható.

https://mandiner.hu/cikk/20210602_a_tortenelmi_magyarorszag_felbomlasa_101_eves_a_trianoni_bekediktatum?