– Kerek évfordulók éve az idei, hiszen a rendszerváltoztatás óta, vagyis három évtizede parlamenti képviselő, kétezer-tíz óta pedig a házelnöki posztot is betölti. Mit gondol, oda érkezett, ahová indult?

– Nem. Ha ugyanis valaki ezerkilencszáznyolcvannyolc márciusában, a Fidesz alakulásakor azzal próbált volna szédíteni, hogy harminc év múlva a Nyugat részéről Magyarországgal szemben az egyik legfontosabb kifogás az lesz, hogy nem ad teret az LMBTQ- és hasonló jogok érvényesítésének, akkor nem értettük volna a fölvetést. Valószínű, előbb-utóbb rá kellett volna jönnünk, hogy nem viccelnek, és akkor vagy őket küldtük volna el melegebb éghajlatra, vagy többen úgy döntöttünk volna, hogy inkább megpróbálkozunk egy csendes, nyugodt polgári egzisztenciát építeni, semmint ebbe az ámokfutásba torkolló kalandba beleszállni. Természetesen ez nem Magyarországra vonatkozik, hanem elsősorban a környezetre, amelynek persze mi is része vagyunk. Kis hazánk – minden balliberális és posztkommunista kártétel dacára – összességé–ben eddigi történelmének egyik legsikeresebb három évtizedét tudhatja maga mögött. Ironikus, hogy éppen akkorra sikerül rendbe szedni magunkat, mire a világ meg kezd szétesni körülöttünk. A mi bal- és valaha jobboldali ellenzékünk pedig futólépésben próbál felzárkózni azok mellé, akik a civilizációs szakadék felé taszigálják Európát.

– És házelnökként?

– Ami a politikai kultúrát vagy kulturálatlanságot illeti, a magyar ellenzék az elmúlt évtizedben stukákat megszégyenítő zuhanórepülésbe kezdett. Nézzük, honnan indultunk a parlamenti ékesszólást illetően. Amikor ezerkilencszázkilencvenben, a taxisblokád után Orbán Viktor úgy kezdte országgyűlési felszólalását, hogy „a kormány hazudott”, akkor az éltesebb kormánypárti képviselők megsértődtek. Elismerték, hogy a kormány nem tájékoztatta, illetve félretájékoztatta a közvéleményt a benzináremelés terveit illetően, mégis úgy gondolták, ez egy olyan durva szóhasználat, ami nem méltó a Házhoz. Innen jutottunk el azokig a parlamenti képviselőkig, akik a trágárságban, az alpáriságban kelnek versenyre egymással. A legszomorúbb az, hogy olyanok is vannak közöttük, akiknek a személyi száma nem egyessel kezdődik.

– Egy korábbi interjújában azt mondta, a Fidesz soha nem volt olyan durva és tiszteletlen Horn Gyulával vagy Göncz Árpáddal szemben, mint amilyen a mostani ellenzék Orbán Viktorral és más közjogi méltóságokkal szemben. Hová tűnt a tisztelet?

– Továbbmegyek, Gyurcsány Ferenccel szemben sem, miközben Gyurcsányt a valaha volt legnagyobb magyarországi gonosztevők, a legkártékonyabb emberek között tarthatjuk számon, csak azért nem egy sorban Szálasival és Rákosival, mert a történelmi feltételek eddig nem voltak adottak számára egy jó kis prolidikihez, bár – miként a kétezer-hatos rendőrterror ezt megmutatta – igény lett volna rá. Emlékezzünk vissza, Gyurcsány Ferenccel szemben odáig mentünk, hogy az elutasítást a kivonulással fejeztük ki, amikor hozzászólt, akkor csak a frakcióvezetőink maradtak az ülésteremben. Nem szirénáztunk, nem dobáltunk a karzatról, nem foglaltuk el a pulpitust, nem akadályoztuk a miniszterelnököt abban, hogy használja a szavazógépét, nem lóbáltunk zsák krumplit a feje fölött és sok mindent nem tettünk meg – pedig egy-két dologra a mi táborunk részéről is lett volna igény –, mert azt gondoltuk, hogy Gyurcsány Ferenc egyszerűen nem ér annyit, hogy miatta a Parlament méltóságteljes díszletei között a népképviselethez méltatlan magatartást tanúsítsunk.

– Nemrég úgy minősítette az ellenzéket, hogy moslékkoalíció. Képviselőik erre megsértődtek és nem vesznek részt a Házbizottság ülésein. Hogy viselik a magányt?

– Azt gondoltam, hogy azokkal a kifejezésekkel, amelyeket ők fogalmaztak meg saját magukról, azokkal nem lehet semmi baj. Ha nem kérték ki maguknak akkor, amikor ezt a momentumos Soproni Tamás (szintén kétes egzisztencia) elsőként, még pregyurcsányista korszakában kijelentette, akkor ez nem lehet bántó rájuk nézve. Tévedtem. Legyen az én legnagyobb lelki problémám, hogy ezzel megbirkózzam! Mindazonáltal a Házbizottság ülései­nek hatékonysága jelentős mértékben javult a távollétükben.

– A magyar politikatörténet perverz fejezete, hogy akik egymás ellenében alakultak, azok most egymás tenyeréből esznek, szövetségre léptek, programjuk pedig mindössze annyi, hogy ne legyen Orbán, ne legyen Fidesz. Hová lehet ezzel eljutni?

– Egy székely mondás szerint, ha a tenyeredből eteted a medvét, ne csodálkozz, ha előbb-utóbb a lábadból is eszik. Várjuk ki, hogy miképpen ér majd véget ez a történet. Mindenesetre arra készülünk, hogy egy közös lista, egy közös jelölt fog a Fidesz és a KDNP jelöltjeivel szemben állni, függetlenül attól, hogy milyen konfliktusok erjesztik már ezt a moslékkoalí­ciót. A hatalomért való eszelős, őrjítő vágyakozás végső soron egyszerűen félretesz minden morális gátlást a köreikben. Ennek azok a politikusok és politikai erők is a foglyaivá váltak, válnak, akik jobb meggyőződésük szerint nem vennének részt ebben a kényszer szülte bandában. Csakhogy mára odáig jutottak, hogy miközben tíz éve minden energiájukat – bel- és külföldön egyaránt – a kormány s ezáltal Magyarország pozíciójának aláásására, nemzeti érdekérvényesítési törekvéseinek gáncsolására, sikereinek eltagadására, önbizalmának elsorvasztására fordították, közben maguk elfeledkeztek építkezni. Nem arról beszélek csupán, hogy nincs egy alternatív programjuk, ami vonzóbbnak tűnik a választók szemében, mint a kormánypártoké, hanem arról, hogy szervezeti és intellektuális hátterüket tekintve is a totális leépülésen vannak túl. Ez a leépülés is egy olyan tényező, ami összetereli őket, mert mindenüket össze kell dobniuk ahhoz, hogy politikai erőnek látszanak. Az ellenzéki pártok legalább fele ma már nem tudna önállóan elindulni egy választáson. Vajon kinek nem tűnik fel, hogy az MSZP-nek és a Jobbiknak már arra sincs ereje, hogy legalább megpróbálja cáfolni a vádat, miszerint a vezetőik néhány befutó listás képviselőjelölti helyért cserébe eladták a pártjukat Gyurcsányéknak? De a jobb sorsra érdemes LMP is kerüli annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vajon az őszödi böszme zsoldjában mihez képest is lesz más a politika.

– Egyetért azzal a megállapítással, hogy viselkedésükkel valójában ők járatják le a demokratikus intézményrendszereket?

– Nem lejáratják, hanem szétverik. Ebben vagy a hasznos idióták szerepét töltik be – a kedvenc szerzőjüknek, Leninnek tulajdonított mondással szólva –, vagy pedig tudatosan teszik. A világban ugyanez megy.

– Mi értelme van ennek?

– Nagyon egyszerű. A valódi, működőképes demokráciához két dolog elengedhetetlen: egy közösség, ami magára így is tekint – tehát nemzeti egység az alapkérdésekben –, és aztán ebből fakadóan a vezetők és a vezetettek közötti bizalom. Amikor parlamenti képviselő lettem, és ellenzékben kritizáltam az MDF-kormány csetlését, botlását, akkor bennem fel sem vetődött, hogy az MDF vezette kormánykoalíció nekem személyesen, vagy valamely társadalmi csoport tagjaként, pláne a nemzetem szempontjából az ellenségem lenne. Biztonságban éreztem magam. Többé kevésbé így volt Horn Gyula kormányzása alatt is. Miközben láttuk azokat a lépéseket, például a stratégiai közszolgáltató ágazataink idegen kézbe juttatását, amelyekről tudtuk, hogy ellentétesek a nemzet érdekeivel, nem gondoltuk, hogy miniszterelnökként Magyarország tönkretétele lenne a célja. Függetlenül attól, hogy ötvenhatos szerepvállalása miatt neki nem szabadott volna a politikában sem maradnia, néhány fontos döntésével – például azzal, hogy nem engedte az OTP-t Sorosék kezére játszani – világossá tette, hogy ha a „nemzeti érdek” nem is szerepel a szótárában, az államrezon mibenlétét azért érti. Ne feledjük azt sem, hogy ekkor az MSZP-n belül még beszámításra alkalmas erőt képviselt az úgynevezett népi vonal.

– Ebben az időszakban a földprivatizáció megakadályozása egy nagyon fontos részsikere volt az akkori ellenzéknek, benne a Fidesznek, de említhetnénk a Bős-Nagymarosi vízlépcső körüli vitákat. Ettől kissé odébb vagyunk, most valami más folyik.

– Valóban. Horn volt az utolsó kádárista. Gyurcsány ellenben – Dobrev Klárán és vele az Apró-klánon keresztül – azzal a magyargyűlölő kommunista hagyománnyal erősítette meg az általa vezetett baloldalt a múlthoz fűző kötelékeket, amely ezerkilencszázötvenhatot követően még több vért, még több bosszút akart. A legcsekélyebb szentimentalizmus nélkül árulta el először a kádári kisembert, aztán a szocialista pártot s folyamatosan – mind­máig – a hazánkat. Amit ők tettek, illetve tesznek az Országgyűlésben, illetve az Európai Parlamentben az az ezeréves magyar államiság felszámolására irányul, amelynek sikeréhez először fel kell számolni a többség elkötelezettségét a demokratikus játékszabályok betartása iránt. Az a véresszájú fröcsögés és fenyegetőzés, amit a DK-vezérpáros és – többek között a  kisnyilasokból neofita ballikokká vedlett – követőik megengednek maguknak, az komolyan veendő polgárháborús uszítás. Annál inkább érdemes ezt nem félvállról venni, mert az amerikai választási kampány megmutatta: ma ez megfelel a nemzetközi baloldal standardjának.

– A koronavírus-járvány alatt ez a gyengítés folyamatos, amivel az egészségügy tekintélyét is aláássák. Kamuvideókat, álhíreket gyárt és terjeszt a baloldal. Meddig maradhat a Népjóléti Bizottság elnöke az ebben főszereplő Korózs Lajos?

– Mind érzelmileg, mind elviekben teljes mértékben azonosulok a kormánypártok képviselőinek azon értékítéletével, hogy Korózs Lajos méltatlanná vált ennek a bizottságnak a vezetésére. Házelnöki minőségemben viszont kénytelen vagyok azt mondani, hogy addig marad a bizottság élén, ameddig az őt delegáló pártok be nem látják ugyanezt, amire, lássuk be, csekély az esély. Pontosan a demokrácia hitelességének, meg az intézményrendszer működőképességének a védelme érdekében nem tartanám elfogadhatónak, hogy olyan precedenst teremtsünk, amely – a szándékkal ellentétesen – tovább gyengítené a parlament tekintélyét, a működéshez szükséges bizalom maradékát és az ezt kifejező néhány utolsó íratlan játékszabály érvényességét. Házszabályszerűen megoldható lenne, hogy Korózs Lajost elmozdítsuk, mégsem támogatnám ezt. Ha a kormánykoalíció pártjai ezt indítványoznák, megpróbálnám őket lebeszélni erről.

– Azzal a korrektséggel fordul az ellenzék felé, amellyel az ellenzék soha nem fordul a kormánypártok felé.

– Nem morális kérdésként tekintek erre, miközben természetesen az is. Amikor például a Jobbik képviselői – a többség által elfogadott szabályokkal szemben – magánvádas ügyben a fideszes parlamenti képviselő kiadatása mellett szavaznak, miközben öt perccel korábban ugyanolyan típusú ügyben az ellenzéki képviselő mentelmi jogának a fenntartása mellett nyomtak gombot, akkor a Jobbik egyrészt önmagáról állít ki bizonyítványt, másrészt meg a tűzzel játszik, mert hátha egyszer valakinek eszébe jut, hogy hasonlóképpen járjon el a jobbikos képviselőkkel szemben. Ezt tényleg az egymás közötti, már rég elveszett bizalom visszaépítését is ellehetetlenítő gesztusnak tartom, amit a mi oldalunkon nem érdemes szaporítani. Elég rossz a helyzet így is.

– Miből fakad a balliberális oldal hazájuk és a nemzeti konzervatív nézetek elleni gyűlölete?

– Ez egy embertípus. Ahogy Orbán Viktor miniszterelnök úr fogalmazott: valahányszor módja volt rá, mindig rárontott a saját nemzetére. Ez a fajta, lételméleti szempontból, az emberiség egy archetípusa. Ezért nem is a nemzetellenességet hangsúlyoznám ki, hanem inkább azt a fajta irigységet, gonoszságot, a boldogtalanságba való beleőrülést, ami itt és most konkrétan egyfajta magyarsággyűlöletben ölt testet. Ezek az emberek azok a politikusok, akik nem átallanak Brüsszelben vagy Magyarországon kárt okozni a saját hazájuknak. Egyszerűen csak rossz emberek. Már nem hivatkoznak semmilyen baloldali eszmére, előzményre, tekintélyre, ideológiára, itt a színtiszta hatalmi pragmatizmus, a nyers hatalmi érdek a maga pőreségében, csóréságában jelenik meg előttünk.

– Ezzel együtt is nehezen érthető és elfogadhatatlan, hogy felelős politikus a saját nemzete ellen forduljon, mi több, követelje megbüntetését.

– Van egy olyan globális, szupranacionális, immáron politikai ambíciókat is tápláló hatalmi erő, amelyiknek a mi szempontunkból legkedvencebb megszemélyesítője maga Soros György, de téves lenne az ő személyével azonosítani magát a jelenséget. Inkább csak megszemélyesíteni célszerű vele, akinek – ahogy Miniszterelnök úr mondta –, megvannak a maga vásárolt emberei, akiket már nagyon régóta megpróbáltak beépíteni, megfelelő pozíció­ba juttatni, kvázi mélyillegalitásba hibernálva ültetgetni. Aztán hopp, innen kapnak elő egy úgymond szakértő miniszterelnököt Olaszországba, Görögországba, Romániába, majd hopp, onnan kapnak elő egy köztársasági elnököt néhány másik országba. Nyugodtak lehetünk, Magyarországon sem biztos, hogy az ellenzék találja majd ki magának a miniszterelnök-jelöltet, hiába vannak ambíciók a jelenlegi szereplőgárdán belül erre, mert ha a gazdik találnak egy jó kvalitásokkal és jó kondíciókkal rendelkező háttérembert, akkor ő lesz a közös listájuk élén, nem pedig az, aki ma erről álmodik.

– Soros György semmilyen felhatalmazással nem rendelkezik. Miért hallgatnak rá az Európai Unióban? Mivé lett, kinek szalutál a nemzetállamok állítólagos szövetsége?

– Ez egy jó kérdés, mondhatnánk rá, hogy egy költői kérdés. Evidens, hogy nincs semmilyen demokratikus, formális felhatalmazása. Erkölcsi értelemben tehát semmi köze nincs ahhoz, hogy mi történik itt, még csak nem is európai polgár, dacára annak, hogy magyar állampolgár is. A tengerentúlról avatkozik a dolgainkba, dollármilliárdokat mozgatva. Meggazdagodását emberek, sőt országok nyomorúsága révén érte el. Gyűlöl minden értéket, amely számunkra drága. Az ő önképétől nem túl távoli, hogy istennek képzelje magát, de azért az egy furcsa reakció az európai főáramú politikai elit részéről, hogy miközben a Jóistent hovatovább már deklaráltan is kötelező megtagadniuk, azon közben egy nagyon is esendő, önérdekű és manipulatív szándékokkal rendelkező embert istenségként tisztelnek, isszák és cselekvéssé is fordítják a szavait. A kérdésre tehát egyetlen válasz van: azért, mert azok az emberek, akik így cselekszenek, azok a zsebé-
ben vannak. Nem csupán Soros Györgynek személyesen, hanem annak a háttérhatalomnak, amelyet Soros személyesít meg.

– Eltorzult a világ. Messze kerültünk a nemzetállamok Európájától, az alapértékektől, az alapítók szándékaitól. Lemaradtunk valamiben, miközben mások készültek, jobban dolgoztak?

– Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című örök érvényű versének sorai kívánkoznak ide: „mert amikor ledobtad, el nem tipor­tad; s így rád is ő vigyáz már, gyárban, mezőn, a háznál”. Mert nem figyeltek oda a nemzetközi jobboldalon, elaludtak, nem tulajdonítottak jelentőséget a konzervatív közösségben annak, hogy először a médiából, a tudatiparból, tudományos életből, az egyetemi szférából, majd az igazságszolgáltatásból és lépésről lépésre a közgondolkodás befolyásolására alkalmas minden társadalmi pozícióból kiszorították. Mert ennek a közösségnek nem lételeme a harc. Ma már azonban – a jobboldal szellemi védelmi pozícióinak felszámolása után – emberi létezésünk hátországa, az egyházak, a nemzetek, sőt a személyes integritásunk áll folyamatos bombázás alatt. Magyarország azért botránykő az európai politikában, mert itt egy olyan konzervativizmussal találják szembe magukat a már-már győzelmet hirdető baloldal ágensei, amelyik harcol. Az, hogy Lengyelországban is ilyennel találták szembe magukat, az kevésbé meglepő, mondjuk, abból a szempontból, hogy a harcoló Szolidaritás, a harcoló Lengyelország történelmi élményei még elevenebbek, mint ötvenhat Magyarországáé. Talán nem véletlen, hogy ezek a hagyományok éppen ezt a két országot rendelték ismét egymás mellé, és késztették arra, hogy keményen, világosan és egyértelműen fogalmazva mondjanak nemet a gonosz szándékokra.

– A jelekből és az elhangzottakból ítélve bőven van feladata a nemzeti konzervatív osztálynak. Mi a teendő?

– Reálisan tekintve az erőviszonyokra, azok valóban nem a konzervatív oldalnak kedveznek. A huszonegyedik század új fejleménye, amit közösségi médiának hazudnak, ami se nem média, se nem közösségi, viszont valóban a tömegmanipulációnak egy olyan eszköze, egy olyan jelentőségű fegyvere, mint, mondjuk, a tárgyi környezetet kímélő, „csak” az embereket megsemmisítő neutronbomba. Ha innen nézzük, akkor a jobbközép oldalon azoknak az opportunista megalkuvó politikusoknak van igazuk, akik kávékavargatás közben bármilyen nemzetközi tanácskozás szünetében szívesen adnak nekünk igazat. Együttérzésükről biztosítanak bennünket, vagy fordítva, megjegyzik bánatosan irigykedve, hogy milyen jó nekünk, mert még van miért küzdenünk, az ő hazájuk, az ő nemzetük ugyanis már régen elesett, és reménytelennek ítélik a helyzetet. Azonban a nyilvánosság előtt soha nem emelnek szót értünk. Csakhogy a helyzet ennél kicsit bonyolultabb és kedvezőbb, mert az emberek még nem annyira ostobák, mint amennyire a baloldal szeretné őket annak látni. A normális emberi ösztönök komoly erőt tudnak jelenteni és kifejteni, legyen szó a nemzeti önazonossághoz vagy a kulturális önazonossághoz való ragaszkodásról. Ez az erő kipusztíthatatlan, és ezt inkább civilizálni, demokratikus keretek közé kéne terelni. Ezért szükséges a nemzeti önazonosságot megtartva a nemzeti érdekeket egy normális demokratikus nemzetközi vitában érvényesíteni, és feloldani ezeket az érdekkülönbségeket, nem pedig arra játszani, amire a baloldal törekszik, hogy gyökértelenné tegye ezeket a társadalmakat, elvegye az identitásukat. Ezért paradoxon és csak első látásra irracionális az, hogy az egyébként vad és a nőket európai értelemben emberszámba nem vevő iszlamisták a szövetségesei az európai baloldalnak, amikor a kereszténységet kell szétmorzsolni, erodálni Európában. Azt gondolják, hogy amikor az ő segítségükkel sikerült majd eltakarítani a keresztény európai kultúrát, felszántva és sóval behintve Európa kulturális talaját, akkor majd ezek az iszlám hitű emberek is ugyanolyan módon gyökértelenné tehetők, mint a keresztény kultúrájúak. Ez azonban tragikus tévedés. Lényegét tekintve a gyökértelen, a szellemi hajléktalan és a hagyományaiban biztos gyökérzettel rendelkező embertípus között húzódik a valódi választóvonal. Amerikában éppúgy, mint Lengyelországban vagy Magyarországon.

– Mindeközben Brüsszel ideológiai, politikai vitákat folytat és kettős mércét alkalmaz. Kit véd gyakorlatilag az Európai Unió? Lesz-e így európai happy end?

– Olyan, hogy Európai Unió nincs a szónak abban az értelmében, hogy lenne egy központi hatalom, amely centrális döntéshozóként dönthetne így vagy úgy országok és nemzetek életéről. Egyesek szeretnék, ha lenne ilyen, de egyelőre nincs, s mi azért küzdünk, hogy ne is legyen. Az Unió egy sok elemből összeálló bonyolult struktúra, és ennek a felépítménynek az intézményeken túli részei – sőt elsődleges meghatározói – a nemzetállamok, így Magyarország is. Ezért aztán Brüsszel és az Európai Unió közé mi soha nem tettünk egyenlőségjelet, a kommunikációban sem. Azt mondjuk, az Európai Unió eredeti eszméjéhez, a kiindulási ponthoz szeretnénk visszatérni. Ha úgy tetszik, akkor az unió intézményrendszere megérett a reformációra, mert túlságosan is elszakadt a valaha hirdetett elvektől. Most már itt lenne az ideje, hogy kiszögezzük a brüsszeli parlament kapujára a magunk pontjait.

– Mik lennének ezek a pontok?

– Például az, hogy az Európai Unió nem létezik független tagállamok nélkül. Aztán, az európai intézmények arra valók, hogy kiszolgálják a független nemzetállamok együttműködését, nem pedig arra, hogy megrendszabályozzák a tagállamok demokratikusan megválasztott kormányzatait. Végre egyértelművé kellene tenni, hogy korrupció és illegitim ellenérdekű befolyásolás az is, ha fontos pozíciót betöltő uniós tisztviselők egy világuzsorás fize­tési listáján szerepelnek. Továbbá, hogy nincsen kettős mérce. Pontosabban sokfajta mérce van, éppen azért, mert az Európai Unió független, külön történelmi utat és kulturális fejlődést bejáró nemzetek együttműködési kerete. Ezért nagyon nehéz közös, mindenki számára ugyanazt jelentő definíciókat adni, mondjuk, a jogállamiságra, vagy az alkotmányosságra vonatkozóan, mert ahány ház, annyi szokás. Mi például nem vagyunk monarchia, nálunk nem a kormány irányítja az ügyészséget, van alkotmánybíróság, nem a pártok delegálják a bírákat, nálunk nincs államegyház. A magyar alaptörvény nem a szentháromságtan rögzítésével indul, mint a görög alkotmány. Ez utóbbi senkit sem zavar, senki nem veszi komolyan. A probléma az, hogy mi Isten nevével kezdjük az alkotmányt és komolyan vesszük.

– Visszaevezve a hazai vizekre, októberben időközi parlamenti választást nyertek a kormánypártok. A szerencsi siker értékét növeli, hogy immáron az egyesített, a voksoláshoz nagy reményeket fűző balliberális oldal közös jelöltjét győzték le, magabiztos előnnyel. Mégsem szeretik a választók a Gundel-palacsintát, a gulyáslevest és a tökfőzeléket összeturmixolva?

– Hiba lenne lebecsülni azoknak az arányát, akik ezt is hajlandóak megenni, legfeljebb utána küldenek egy Unicumot. De kétségtelen tény, hogy az abban a választókerületben mindig szoros eredményhez képest most meg­győzőbb fölénnyel nyertünk. Bizonyára ez betudható annak is, hogy vannak, akiknek még számít a jelölt hitelessége, számít a jelölt mögött álló pártok teljesítménye és számít az, hogy valaki a saját választópolgárainak egy részét gyalázza-e vagy sem, hogy miközben az érdekeik képviseletére kér felhatalmazást, azonközben megrövidíteni sem átallja őket. Tehát azért mégis csak számít a valóság, summa summarum, nem csupán a „politika”.

– Végezetül egy múlt heti MSZP-közleményből idézek, amit az unió vezetőihez írtak: „Mi, magyarok nem azért vetettünk véget az egypártrendszernek és nem azért csatlakoztunk – államalapító Szent István király és nemzetünk nagyjai örökségéhez méltóan – az európai államok értékközösségéhez, hogy büszke, európai ország helyett egy korrupt, antidemokratikus rezsim ejtse foglyul Európát és Magyarországot, megfosztva a magyar és az európai polgárokat
a nekik járó jogoktól és támogatásoktól…”. Mit szól ehhez rendszerváltó politikusként?

– Ezek már azok a stílusbeli túlzások, amelyeket nem is indulattal, hanem inkább szánakozással nézek. A végén kiderül, hogy ők harcoltak a szabadságért, nem a Fidesz… Lelki szemeimmel látom magam előtt Apró Antalt, amint a kis Klárikát a térdén ültetve magyarázza neki, hogy a gaz, ötvenhatot leverő kommunistákat előbb-utóbb hogyan kell elzavarni, és kivívni a nemzet függetlenségét. Jön majd fehér lovon egy délceg szőke herceg a KISZ KB apparátusából, akivel összefogva – persze némi anyai-anyósi támogatással – megvalósíthatják a szülők és nagyszülők gyönyörű álmát, a demokratikus, európai, tejjel-mézzel folyó Szent István-i köztársaságot. Aki ezt beveszi, az megérdemli a sorsát. Aki hagyja, hogy ezt még emberek a határon kívül elhiggyék, az szintén megérdemli a sorsát. Nem kell ötvenhatig visszamenni, az Apró-klánig meg Dobrev elvtársig, hanem csak kétezer-hat szeptember-októberéig. Az akkori történéseket, jegyzőkönyveket, filmfelvételeket kell elővenni és a maguk nyers valóságában bemutatni, hogy ne engedhesse meg magának egyetlen európai politikus sem azt a luxust, hogy nem válaszol a következő kérdésekre. Miért nem szúrt szemet Brüsszelben a jogállamiság sérelme kétezer-hatban senkinek? Miért falaztak az unió pénzügyi biztosai, Almunia és Olli Rehn a trükkök százait alkalmazó Gyurcsány Ferenc hamisításainak, hazugságainak? Miért nem vonták kínpadra az európai tisztségviselők Magyarország kormányát akkor, amikor cigányok lettek, pusztán a származásuk okán, egy sorozatgyilkosság áldozatai? Miért nem teszik fel azokat a kérdéseket, amelyeket volt SZDSZ-es képviselők feltettek: hogyan volt lehetséges, hogy ennyire ostoba, nemtörődöm, tehetségtelen legyen Magyarország rendőrsége és nemzetbiztonsági apparátusa? Vajon nem politikai célzatú kormányzati cinkosságot kell a háttérben sejteni? Mindezek után elég volt a nyugati politikusok gyarmatosító felsőbbrendűséggel kevert sunyi képmutatásából. Elég volt a maoistákból liberálisokká és konzervatívokká maszkírozottak kioktatásaiból, a volt kelet-európai nómenklatúrából verbuválódott kleptokráciával ezen országok kárára cinikusan üzletelők gátlástalanságából, a „tolerancia” bajnokainak aberrált diktátumaiból! Ennyi volt, elég volt! Nem vagyunk hajlandók balekként szótlanul tűrni azt, amit Brüsszelből ezeknek a senkiháziaknak a közreműködésével velünk szemben elkövetnek, hanem válaszokat várunk a kérdéseinkre.